Prológus.

Fekete magassarkúm hangosan kopog az enyhén vizes, sötét utcán. Pár autó ha elsuhan mellettem kisebb szellőt érzek. Éjjel tizenegy órakor is még nyüzsögnek az angol lakók, én pedig a feltűnést kerülve haladok az úti célomhoz. A lámpák halovány fénnyel világítják meg az utam amerre megyek. Nemes egyszerűséggel veszek egy kilencven fokos fordulatot, elkerülve, hogy az autók elüssenek megyek tovább. A park gyönyörű színekben pompázik még úgy is, hogy korom sötét van. A fák zöld lombjai tökéletesen befedik a kisebb területet. Elérve a bejárathoz egy kisebb fehér kapu üdvözöl minket, mely más arcára még nagyobb mosolyt csal, de az enyémre soha. Undorodva lépek át az úgynevezett határon és messze meglátom a partneremet. Gyorsan tipegek oda, mivel már elég fáradtnak érzem magam.
- Késtél. - jelenti ki egyszerűen rám sem nézve. Beleszív cigarettájába majd az undorító füstjét az arcomba fújja. Legszívesebben lelőném amilyen pofátlan féreg.
- Kérem a pénzem, megdolgoztam érte. - védem a becsületemet és minél hamarabb távozni akarok.
- Meggondoltam magam. Nem kapsz semmit a pontatlanságod miatt. - a mai két perc után most először néz rám.
- Ne idegesíts fel. A pénzemet akarom! Hajszál híja volt, hogy ne bukjak le, majdnem meghaltam! És ennyi? Nem kapom meg a pénzemet ami hozzáteszem elég kevés amúgy is! - háborodok fel és az utolsó mondatomat egyből megbánom.
- Olyan nagy és nehéz kérés volt megölni egy embert és elhozni ami az enyém? - közelebb jön és rámarkol a torkomra. Eléggé rémiszt a tudat, hogy nemsokára megfulladok ha nem veszi le a kezét a torkomról. - Itt a fele. Elégedj meg ezzel. És ha még egy ilyet meghallok tudod mi lesz a vége. -suttogja a fülembe és még mindig a torkomra van akadva. Hirtelen elenged és egy háromszázhatvanas fokot véve indul el. Nagyot sóhajtok és a szívem is kezd a normális tempóba visszaállni. Én is hátat fordítok a helyszínnek és indulok is haza ami körülbelül még egy fél óra. Azt a kevés pénzt ami harmincöt ezer forintot takar elrakom a zsebembe majd a lábaimat gyorsan szedem, hogy biztosan ne gondolja meg magát és öljön meg csak így suttyomban. Mikor arra az utcára érek ahonnan jöttem nem kis kő esik le a szívemről. Már lassan húsz perce sétálok amikor megunom a nyüzsgést és a csendet. Ha már sokan vannak, legyenek hangosak s ezzel a lendülettel halászom elő a fülhallgatómat és telefonomat. Ügyeskedve keresem a kedvenc bandám legjobb számát ami jelen helyzetben a Green Day - Boulevard of Broken Dreams. Ritmusra lépek és azt is halkan dúdolom mivel ez megállhatatlan. Szerintem minden ember ezt teszi, ha a kedvenc számát hallgatja így nem is érezem kínosnak mikor egy húszas éveiben járó pasi hülye fejjel néz rám, hogy ennek mi baja lehet. De mint említettem nem érdekel így tovább sétálok teljesen nyugodtan. Az utcánkba befordulva egy fekete nagy BMW autót látok a házunk előtt így mikor a közelebb érek elbújok a bokor mögé és türelmesen várok, hogy ki lehet az, de ilyen messziről és ilyen sötétben nem tudok semmilyen arcformát kivenni. Se Perrie, Leigh-Anne, Jade és Jesy sem jön ki így biztonságosabbnak gondolom ha megvárom míg az ismeretlen elhajt, ki tudja ki ez és mit akarhat.
Tíz perce gubbasztok a bokor mögött Mr. Shelf kertjébe -meg kell jegyeznem mint mindig gyönyörű minden- és még csak meg sem moccan az autó. Semmi változás azon kívül, hogy telefonom jelez miszerint üzenetem jött ismeretlen számról és ami benne áll.. Megdöbbenve olvasom vissza vagy százszor azt az egy mondatot majd félve nézek fel s a fekete BMW már nem áll a helyén és az utcán sincs sehol.
Tudom, hogy ki vagy. Figyellek!